A Magyar Éremrend Lovagkeresztje polgári tagozatát vehette át államalapításunk ünnepén dr. Tóth Viktória, neurológus. A díjjal a Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház, Neurológia-Stroke Osztály osztályvezető főorvosának példás felkészültséggel és hivatástudattal végzett szakmai munkáját ismerték el. A doktornővel a salgótarjáni kórházban találkozott a nool.hu, ahol egy szusszanásnyi pihenőt tartott a nagy alázattal végzett gyógyító munkája közben, hogy elmesélje, mi vezérelte az orvosi pályára.

– Általános iskolában nem akartam orvos lenni. Több minden érdekelt, jártam tanulmányi versenyekre különböző tantárgyakból. Emlékszem, egyszer egy egészségügyi versenyen megdicsértek, hogy én kötöztem legszebben a sebeket. Ez megmaradt bennem, de még ekkor sem köteleztem el magam az orvoslás mellett. A Bolyai János Gimnázium matematika tagozatára jártam, szerettem a matekot, a fizikát és a biológiát is. A középiskola második évfolyamán kezdett el körvonalazódni bennem, hogy az orvosira adom majd be a jelentkezésemet. Így a Semmelweis Egyetem általános orvosi karán végeztem.

– Hogyan emlékszik vissza az iskolás évekre?

– Az általános és a középiskolában is nagyon jó osztályközösségbe jártam. Elmondhatom, hogy minden csínytevésben benne voltunk, de mellette szép tanulmányi eredményeink voltak. Kerültek ki közülünk orvosok, mérnökök, egyetemi rektorok is. A közösségnek ugyanis építő ereje volt. A középiskolában Antal tanárnő volt az osztályfőnökünk, Kapás tanárnő pedig az igazgatóhelyettes, mindkettőjüktől sokat tanultunk, a jó kapcsolat máig megmaradt. Ugyanilyen jó közösség alakult ki az egyetemen is, benne voltunk a huncutságokban, de a tanulást sem hanyagoltuk el. Az anatómia például nagyon érdekelt, Vajda tanár úrra máig emlékszem, nagyon szerettem azokat az éveket is.

– Miért döntött úgy, hogy ideggyógyász lesz?

– Sokáig gondolkoztam az intenzív- és az ideggyógyászati osztály között. Talán végül azért döntöttem az utóbbi mellett, mert a matematika szak a racionális gondolkodást fejlesztette a középiskolában, és az ideggyógyászatban sok logikát találtam. Abban az időben is hiányszakmának számított ez a terület.

– A szülei, a családja gyakorolt önre hatást a pályaválasztás során?

– Karancsaljáról, pedagóguscsaládból származom. Édesanyám a helyi iskola igazgatója volt, édesapám pedig Salgótarjánban, a gépipariban tanított. Mindketten máig köztiszteletben állnak, sokan szeretik őket és elismerik munkájukat, emberségüket. Nem voltak elragadtatva az ötlettől, hogy az orvosi pályára készülök, mivel a szigorú felvételi rendszer miatt nehéz volt bekerülni az egyetemre. Ennek ellenére mindig mindenben támogattak. A szüleim igazi példaképek számomra, akik támogatása és szeretete segített a pályán töltött évek alatt. Nekik is köszönhetem, hogy ilyen sikeres tudok lenni a munkámban. Rendkívül büszke vagyok rájuk és a testvéremre is, aki mérnök-közgazdász.

– Az egyetem elvégzését követően egyértelmű volt, hogy visszatér Salgótarjánba?

– Ahogy a legtöbb végzős, úgy én is gondolkodtam azon, hogy az egyetem városában, vagyis Budapesten kezdek dolgozni. Azonban abban az időben nagy volt a túljelentkezés egy-egy állásra, a legtöbben a fővárosban szerettek volna elhelyezkedni. Így természetes volt, hogy visszatérek a szülőföldemre. A salgótarjáni kórházban kezdtem el dolgozni 1986-ban. Mintegy harminc másik pályakezdővel kerültem ide, akikkel egy erős, hatékony közösséget alkottunk. Minden beteget együtt vizsgáltunk meg, így mindenki elmondhatta az észrevételeit, a javaslatait. Sajnos az akkori kollégák közül szinte már senki sincs itt a kórházban, de máig törekszem arra, hogy jó legyen az együttműködés a munkatársaimmal.

– Az elmúlt közel negyven évben mi változott meg az intézményben?

– Az ideggyógyászati osztályon kezdtem el dolgozni és végig jártam a ranglétrát. Az első főnököm Herpai Sándor volt. Rá is jó szívvel emlékszem, aki nagyon bölcsen hagyta a fiatalokat dolgozni. Az ajtaja mindig nyitva állt előttünk, a szó hagyományos és átvitt értelmében is. Amikor az 1990-es évek közepén elkezdték megszervezni a stroke osztályt, felkértek az irányítására, 2010-től vezetem mindkét osztályt. Korábban talán összetartóbbak voltak az emberek, jó ideje sajnos elsősorban az egyéni érdekek kerültek előtérbe. Vannak ugyan törekvések közösségek szerveződésére, de sok idő kell, hogy ez változzon. A legfontosabb talán mégis az, hogy mások tiszteletét mindig szem előtt tartsuk.

– Mi az, amit emellett fontosnak tart a mindennapok során?

– Általában sokat dolgozom és igyekszem a nehézségeket humorral megoldani. Hiszen mindig van valami, ami miatt lehet nevetni. Jókedvvel pedig túl lehet lendülni az összes nehézségen. A koronavírus-járvány az utóbbi években nem csak egészségileg, hanem a gondolkodásmódban is sok kárt okozott. Úgy vélem, hogy nagyon fontosak a közösségek, mert összefogva könnyebb megoldani a problémákat. Mindezek mellett természetesen az építő kritikára is szükség van, hiszen éppen azért születnek új módszerek, jobb gyógyszerek és eljárások, mert mindig keressük a tökéletesebbet. Ezeket az általam vezetett osztályokon is igyekszem érvényesíteni.

– Mit szól a kitüntetéshez, amivel elismerték az elmúlt évek munkáját?

– Először meglepődtem, hiszen úgy gondolom, mások is sokat dolgoznak és szó nélkül végzik a feladatukat. Én nem szeretem a reflektorfényt, szívesebben maradok a háttérben. Ugyanakkor hatalmas megtiszteltetés ez a díj, amivel elismerték a hosszú évek munkáját. Ez is azt mutatja, hogy kitartónak kell lenni mindenben, amibe belekezdünk, és ezáltal meglesz az eredménye a munkánknak. A mai fiataloknak ez egy jó üzenet lehet.

– Mit üzenne még a fiatal, pályaválasztás előtt álló generációnak?

– Azt, hogy tanuljanak sokat, járjanak nyitott szemmel a világban, olvassanak, legyenek fiatalok. Táncoljanak, éljenek, nevessenek, ne maradjanak ki semmiből! Ne féljenek a kudarcoktól, ne csüggedjenek, hanem tanuljanak belőle! Sose adják föl az álmaikat és tegyenek meg mindent a céljaik eléréséért!

– Mivel tölti szívesen a szabadidejét?

– Nincs túl sok szabadidőm, de nagyon szeretek mozogni, sétálni, síelni és olvasni. Régebben szívesen jártam moziba és színházba is, de erre manapság már kevesebb időm jut. Sokat ügyelek a kórházban, éjszakánként érdekes beszélgetéseket hallgatok a rádióban és a tévében. Úgy vélem, mindenkitől lehet tanulni. Van egy mondás, amivel mélyen egyetértek: A bölcs ember a bolondtól is tud tanulni, a bolondot a bölcs is hiába tanítja.

Forrás: nool.hu, fotó: Gyurkó Péter