Az utóbbi napokban fellángolt a vita az egészségügyi ágazatban, hogy a kórházak működését terhelő jelentős szállítói tartozásállomány konszolidációját követő helyzetben a konszolidációra szánt források képesek-e középtávon rendezni az ágazat működőképességét. De nézzük meg, mi is történt a konszolidáció kapcsán!
 
 
 

A 60 milliárdos konszolidáció és a menedzselése sikeres volt. A folyamat első része a kórházfenntartó háttérintézmény, az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) vezetésével lezárult, és a legnagyobb beszállítók, amelyeknek az intézmények többsége tartozott, már megkapták a konszolidáció rájuk eső részét.
A többi beszállítóval pedig az intézmények kötik meg a megállapodásokat és utalják át a tartozások összegét. A fenntartó kifejezett kérésével összhangban ezek a tárgyalások gyorsan folynak annak érdekében, hogy a kevésbé tőkeerős hazai beszállítók minél gyorsabban jussanak kintlevőségeikhez. Néhány hét alatt lezárul a folyamat; a tárgyalás, a megállapodás és a konszolidáció összegének kifizetése a beszállítóknak. Az ellenzéki sajtó természetesen megpróbált fogást találni a folyamaton, de egy-két, még éppen ki nem fizetett beszállítón túl, amelyek kifizetései azóta már nagyrészt rendeződtek, mást nem talált. Tehát a konszolidáció technikailag gyorsan, hatékonyan és konfliktusoktól mentesen ment végbe. Az ágazati beszállítók elégedettek, az intézmények adósságállománya az utóbbi évek leg­alacsonyabb szintjére csökkent.
 
Az ágazat körül azonban továbbra is viharok dúlnak. Ezek részben a bérek rendezését, részben ezzel összhangban a kórházak finanszírozását helyezték a fókuszba. A dolgozói bérek rendezését célzó mozgalom a „fekete ruhás ápolónővel” indult. Az ő történetében egy fontos tanulság van, mégpedig az, hogy egy egyértelműen deviáns magatartásforma sikeres lehet, és a társadalomra káros viselkedésnek nem tudunk korlátot szabni. Mert mi is történt? Egy ápolónő a munkahelyén fekete ruhát vett és úgy végezte munkáját, úgy ment betegek közé és ápolta őket, tiltakozásul azért, mert véleménye szerint munkáltatója nem fizette ki járandóságát. Tiltakozni természetesen egy jogállam nyújtotta keretek között lehet, és alacsony jövedelmük miatt ez érthető is, azonban súlyos betegek közé a gyász szimbólumát jelentő fekete színben – legyen az ruha vagy akár szalag – bemenni kifejezetten káros, és a betegek lelki, mentális állapotát rontó cselekedet. Ennek ellenére a mozgalom elterjedt az országban, úgy, hogy csak minimális ellenállásba ütközött néhány jobb érzésű intézményvezető részéről. Ez sajnos már nyilvánvaló értékválságot tükröz az ágazatban, mert annak küldetését – a betegek fizikai és mentális gyógyítását – figyelmen kívül hagyó magatartásnak enged teret. A mozgalmat természetesen felkarolta a baloldali ellenzék és média is, és megjárta még az államtitkárságot is, amin nem csodálkozhat senki.

Az intézmények finanszírozását rendezni kívánó ágazati szereplők szintén aktivizálódtak az elmúlt hetekben. Ők elsősorban további forrásbővítést szorgalmaznak annak érdekében, hogy a most konszolidált kórházi struktúrában ne termelődjön újra az adósság, illetve a bérek növekedésével a munkaerőt megtartó képesség javuljon a területen. Itt azonban az ágazat szakmai körökben is mértékadó szereplői voltak a kezdeményezők. Két, a korábbi államtitkárhoz köthető személy állt ki az ügy mellett, részint az általa vezetett menedzserképző helyettes vezetője, részint a korábbi államtitkári kabinetben dolgozó kórházszövetségi vezető. Az általuk elmondottak első hallásra racionális érvek, amit tovább erősít az a logika, hogy Magyarországon GDP-arányosan is kevesebbet költünk az ágazatra, mint a tőlünk nyugatabbra élők, vagy akár a regionális államok.
Amennyiben kicsit tágabb kontextusba helyezzük az ágazatot, látható, hogy a magyar ráfordítások nem optimális szerkezetű ellátórendszert mutatnak. A WHO európai országaiban az egészségügyi kiadások 35–70 százalékát fordítják a kórházi ellátásokra (WHO Regional Office for Europe, 2008), mi pedig a felső tartományban vagyunk. Ezt nagy vonalakban úgy értelmezhetjük, hogy a hazai ellátórendszer kevesebb, de drágább szolgáltatás nyújtására képes, mint a legtöbb európai. Hazánkra is jellemző sajnos, hasonlóan a legtöbb nyugat-európai országhoz, hogy a társadalom elöregedése miatt az egészségügyi ellátórendszer igénybevétele növekszik. Ez azt jelenti, hogy a jövőben az egészségügyi ellátórendszernek több szolgáltatást kell majd nyújtania, olyanokat, amelyek képesek lesznek hatékonyan csökkenteni a lakosság szolgáltatási szükségletét. A fentiekből következik, hogy a ma működő egészségügyi ellátórendszert át kell alakítani, úgy, hogy olcsó és hatékony szolgáltatásokkal lefedje a lakossági szükségletet, és ennek előteremtéséhez a jövőbeni források elegendőek legyenek. Azaz olyan ellátórendszerre van szükség, ahol a források jobban hasznosulnak. Ennek természetesen része az ágazati humán erőforrás kérdése is. A dolgozóknak egy új struktúrában más képességekkel és kompetenciával kell rendelkezniük, ami azt jelenti, hogy életpályamodelljüket is egy jövőbeni, hatékony struktúrához kell majd igazítani.
Gondolhatjuk azt, hogy az ágazatba juttatott többletforrások a fenti napi problémákat kezelik, a jövőbeni kihívásokra meg majd válaszolunk, ha eljön az ideje. Ez sajnos nem így van. Az egészségügyben végrehajtott beruházások akár 30–50 évre is meghatározhatják az ágazat működését, azaz a nem megfelelően elköltött források közép- és hosszú távú működési problémákhoz vezethetnek. A többletforrásoknak megfelelően kell hasznosulniuk, megvalósítva azt a célt, hogy a társadalmi szükségleteket hosszú távon is kielégítsék.
Visszatérve a konszolidációra, elmondhatjuk, hogy ezzel az utóbbi évek talán legkedvezőbb működési környezete állt elő intézményeink számára. Most az a cél, hogy a jövőjét építse az ágazat, ne pedig a jelenét öntse betonba és számolja fel a jövőbeni fejlődés lehetőségét.
 
Forrás: Napi Gazdaság Online